szóval kaptam ma egy képet, az utolsó főszerkesztőm küldte. a címe: byebyebye!
"#24 - Határátkelő - avagy miért nem jó Magyarországon
az úgy volt... tegnap eszembe juttatta valaki egy tavalyi írásomat, egy bejegyzést, amit a Határátkelő blogra készítettem, ez volt az:
mintha pofonvágtak volna. alig bírtam elaludni és ma is sokat gondolkodtam. egy év telt el azóta. de milyen egy év...
szóval túl voltunk a tavaszi évadon, iszonyú fáradtak voltunk és alig vártuk, hogy a munkánkért (a fizetésünkön felül) kapott ajándék szállodautalványokat kihasználhassuk. július elején 5 napot töltöttünk el Ausztriában és a Velencei-tónál, egyik hotelből délelőtt ki, másikba délután be, finoman fogalmazok, ha azt mondom, kurvajó volt. a 8-as főúton meghajkurásztuk Juhocskát, Opel - szerelem - száguldás... Gárdonyban be kellett mennünk egy autószerelőhöz, mert ki akart ugrani a motor a helyéről. :)
aztán hazajöttünk és kezdett elviselhetetlenül idegesítővé válni a lakás, ahol laktunk. illetve nem is a lakás, hanem a szomszédok és azok gyerekei, unokái. korábban is gondolkodtunk már ezen, hogy mit is kellene tenni, de nem találtunk megoldást. hiába kértünk, dühöngtünk, a kölyköket nem vitték le a jáccira, hanem kizavarták a folyosóra, elvan a gyerek, ha játszik alapon. mivel mi laktunk középen, a mi ajtónk előtt volt a legnagyobb tér, ahol rajcsúrozni, kisbicikli csengőt pittyegtetni lehetett. reggel fél 7-kor, délután, este, szombat, vasárnap, hétköznap. a végére nálam egyfajta pavlovi reflex alakult ki a biciklicsengő hangjára, csak én nem nyáladzani kezdtem tőle, hanem ölni támadt kedvem. de még bírtuk.
így jött el az augusztus, mi pedig Orebicbe utaztunk. szuperjó, szuperszép volt minden. egy hétre átadtuk magunkat a semmittevésnek, de szó szerint. annyit nappal én még az életben nem aludtam, mint ott a tengerparton. aztán vége lett ennek is.
érkezésünk után az első reggelen ugyanúgy a pittyegésre ébredtünk. és akkor én azt mondtam, hogy elég volt. túl csendes, túl pihentető volt Horvátország ahhoz képest, ami itthon várt bennünket. augusztus 10-én este értünk haza és szeptember 20-án már az új albérletben aludtunk Szentendrén. sokat bömbiztem, mert szerettem azt a lakást, a környéket, a szomszéd Kati nénit és egyáltalán nem voltam biztos benne, hogy az új helyet is szeretni fogom. aztán amikor az első reggel 6 körül felébredtem és fél 10-ig 3 (három!) autót hallottam csak, egyébként meg olyan csend volt, mint egy kriptában, tudtam, hogy jól döntöttünk. igaz, fodrászhoz, állatorvoshoz, macskakozmetikushoz visszajárunk a "tizenháromba", a "házunk" 500 méteres körzetébe.
az ősz rengeteg munkát és keserűséget hozott. mivel Norbi a 2. évadot kezdte az építkezős műsorával, minden más rám maradt. 3 műsort vágtam minden egyes héten. úgy számolják a szakmában a vágóidőt, hogy egy hasznos perc megvágása kb. egy órát vesz igénybe. két 24 perces magazint és egy naponta jelentkező, alkalmanként 3 perces kis szösszenetet csináltam akkor. nyilván vannak munkafolyamatok, amiket gyorsabban le lehet zongorázni, illetve mi már olyan tempóban kaszabolunk, hogy nem mindig áll meg az 1 perc = 1 óra szabály, de így is bent voltunk minden este legalább 7-8-ig, október 23-án, november 1-én, vagy amikor éppen kellett. persze többnyire mi ketten. amikor azt látod, hogy 5-kor mindenki veszi a kalapját, kabátját, te meg ott rohadsz a monitor előtt, az nem vidám. főleg, hogy ezek a plusz órák nincsenek kifizetve. soha nem is lesznek, ezt világosan megmondták. ugyanis ha mi órabérben dolgoznánk, bezárhatnák a bazárt, annyit kellene nekünk kifizetni. november környékén már minden este úgy telt, hogy beültünk a kocsiba, elindultunk haza és míg kiértünk Budakalászig, én addig csak mondtam, mondtam, mondtam. minden nap ugyanazt. decemberre kimerültünk idegileg, fizikailag. volt még egy szállodautalványunk Zalakarosra, kikönyörögtünk egy pénteket, aztán hajrá, irány pihenni. végigröhögtük azt a hétvégét, úgy csináltunk, mint a varacskos disznók. ettünk, fürödtünk, dagonyáztunk a termálvízben. hihetetlenül jó volt és hihetetlen nagy szükségünk volt arra a pár napra. közelgett a karácsonyi leállás, december 16-án a főnök megvigasztalt mindenkit, hogy nem is volt olyan sok munka, majd boldog karácsonyt kívánt, mehetett mindenki isten hírével január 6-ig. mi ketten persze 18-án már megint bent voltunk, mert halaszthatatlan meló volt, határidővel. a karácsony előtti pár napot végigbőgtem. annyi feszültség jött ki belőlem, hogy szerintem ha bent marad, megzavarodok. az ünnep csendben telt, kivéve a szentestét, amikor azt hittük, a TEK törte ránk az ajtót. ültünk nagy áhítatban a nappaliban, mikor is a szomszéd gyerek beesett az előszobába ajtóstul. úgy elterült, mint egy béka. bár kívülről elvileg nem lehet kinyitni az ajtót, neki mégis sikerült, amikor nekidőlt, mert mint kiderült, rossz a zár. sírtunk a röhögéstől, ők meg nem győztek boldog karácsonyt kívánni. :D aztán év végi akcióban január 6-10-ig befizettünk Sümegre, a Hotel Kapitányba, megkoronázva a 3 hétnyi pihenést plusz egyel, így egy hónap semmittevés után kezdhettük az új évadot.
végre felvettek egy harmadik vágót, akinek átadhattam a 3-ból két műsort, egy megszűnt, én pedig a cég történetének első realityjét vezethettem be. külsős stábot kaptunk, nagyon vártam, talán túlságosan is. így aztán jó nagy pofára esés lett ebből is. igaz, a főszerkesztőm vérprofi volt, és rajta kívül még 1-2 ember. viszont olyan amatőr dolgok is előfordultak, hogy azt mondtam, felállok és ott hagyok mindent a picsába. ennek lett némi hatása, mert kaptam egy vágót, aki előkészítette nekem a nyersanyagot. aztán csak túljutottunk az első évadon, de a 10. rész után azért mondtam egy hálaimát.
és ismét nyár van. még évad közben felmerült bennem, hogy ha ugyanannyit dolgozunk ugyanabban a munkakörben Norbival, akkor én miért is keresek kerek 100ezer forinttal kevesebbet nála. így aztán összeszedtem a bátorságom és kértem fizetésemelést. de elkövettem azt az ostoba hibát, hogy nem az összeget mondtam, hanem hogy annyit szeretnék keresni, mint ő. mivel én akkoriban már bőven be voltam jelentve, Norbi viszont borítékban kapta a fizetését, úgy gondolta a főnökünk, hogy a fizetésemeléssel egyben hivatalossá teszi az uram státuszát is. viszont mivel így pártunk és kormányunk felé is perkálni kellett, nem az én fizetésem emelték meg 100-zal, hanem az enyémhez hozzáadtak 40-et, az övéből elvettek 60-at, és tadaaaaam, máris ugyanannyit keresünk, bérfeszültség megoldva, és örülhetünk, mert így most már mindketten tisztán dolgozunk, tb-t és nyugdíjat is fizetünk. ami persze valóban jó, csak éppen a fizetésünk nem nőtt 500 forinttal se. viszont ígéretet kaptunk, hogy amennyiben a műsorokon kívül plusz meló van, az plusz pénzt is jelent, és ha nyáron nem is dolgozunk, mert leállás van vagy kevesebb munka, akkor is megkapjuk ezt a bért. hát itt jött el ez a nyár, aminek az elején közölték, hogy akkor a 250ezer forint feletti fizetéseket csak részletekben kapjuk meg, egy részt a szokásos határidővel, egy részt pedig 90 napossal. most október van, elvileg lejárt az első 90 napos határidő, az összeget, amivel tartoznak nekünk, le se merem írni. 9 nap szabadságot vehettünk ki júliusban és augusztusban, úgy, hogy se az utazás előtt, se utána nem tudtunk otthon maradni egy napot se. szóval este leszállt a gép, másnap meg már robot. többször felhívták a figyelmünket, hogy a munkaidő nyáron is 9-17-ig tart. voltak olyan napok, hogy már nem tudtam, mit csináljak, hogy úgy nézzen ki, mintha csinálnék valamit. ez az a fázis, amikor már minden nyersanyagot, kész adást archiváltál, minden vinyón rend és fegyelem honol, letörölgetted a monitort, az ablakpárkányt, glédában állnak a tollak és megőrülsz, mert még mindig csak 3 perccel múlt dél. és soha nem éltek azzal a gesztussal, hogy azt mondták volna: jól van gyerekek, menjetek haza 3-kor, ha nincs már meló. szóval jól bejött a "majd nyáron nem kell annyit dolgozni, mert leállás van" elmélet.
most pedig ismét ősz van, ismét 3 műsort vágok, de most könnyebb. új főszerkesztővel dolgozok, nem csúszunk a határidőkkel, sőt! nem szívatnak, ahol érnek, és nem nagyon túlóráztunk még. mondjuk tavaly télen megfogadtuk, hogy még egy olyan fél évet nem csinálunk végig. van plusz meló is, plusz pénz persze nincs. van cserébe levél, melybe bele vagyon írva, hogy örüljünk, hogy van munka. és persze örülünk, mert ha van meló, akkor talán pénz is lesz és végül mi is megkapjuk a magunkét. de azért azt gondolom, hogy ha valaki itt örülhet, az egyetlen ember. örülhet, mert visszük a hátunkon az egész cirkuszt, ígéretért cserébe. és nincs sok lehetőségünk, mint az, hogy bízunk. mert valahol mégiscsak ez a cég nyújtott megélhetést éveken keresztül, megbecsülték a munkánkat, a lojalitásunkat. a voucherek közben elfogytak, már nem jutalmaznak bennünket, inkább csak rugdosnak, de még csináljuk. mert szeretjük, amit csinálunk. mert az én "karrierem" itt teljesedett ki, jelentsen ez bármit. elmondhatom, hogy jelenleg nincs olyan tv-s műfaj, amit ne vágtam volna még. és ez valahol jó érzés, még ha nem is megyek vele messzire.
hát... nem vagyok vidám. sok minden történt még, például kaptunk egy hét üdülést márciusban az Adriára egy barátunktól, ahova nem tudtunk elmenni, mert nem kaptunk szabadságot, azzal a jelszóval, hogy rengeteg munka lesz. aztán persze nem lett, de a tavaszi tengerpartról lecsúsztunk. cserébe felajánlott a főnökünk egy utat, Máltát választottuk, 2015 januárjában mentünk volna egy hétre. (itt meg kell jegyeznem, hogy ezt azért nem mindenki tette volna meg, nagyon nemes gesztusnak gondoltam ezt a lépést.) de! mivel nem tudjuk, hogy mikor tudnak kifizetni minket, inkább lemondtuk az utat. üres pénztárcával Málta nem nyerő. aztán Vodicébe is úgy mentünk, hogy nagyon kellett matekolni a 3 nap szabiért, meg hogy legalább az egyikünk fizetését kapjuk meg, mielőtt elindulunk. persze, meglesz, vigyünk kártyát, majd utalnak. annyira sikerült utalni, hogy anyutól kellett kölcsönkérnünk, hogy el tudjunk menni/haza tudjunk jönni, plusz giroszt ettünk 5 napig, mert az volt a legolcsóbb.
hogy ne csak a munkát említsem, tavasszal lecseréltük a kocsit. ez se volt egy sikertörténet. eleve úgy indult, hogy az Opelt 860ezerért vettük, plusz átíratás. aztán ráköltöttük az árát, +/- 10ezer forint. másfél év alatt. és a végén, amikor tesómtól jöttünk haza Szegedről és elfolyt az olaj, úgy, hogy észre se vettük, mert nem jelzett vissza a rohadék, majd még 4 napot elfurikáztunk vele csontszárazon, mire megállt, és gyalogolhattam este a hidegben, sötétben 2 km-t a legközelebbi benzinkútig, azt mondtam, hogy akkor most két lehetőség van: a) belököm a Dunába, b) felgyújtom. aztán győzött a józan ész, és eladtuk. volna. ha lett volna ember, aki kifizet érte legalább 800ezret. úgy, hogy ugye a gázt belerakattuk, új téli-nyári gumi szettet és alufelnit és lemezfelnit is adtunk hozzá. végül egy nagyon kedves fiatalember számította be, akiről utóbb kiderült, hogy hiába a csodaszép családi ház, gondozott pázsit, cuki kisbaba és orvos feleség, egy kibaszott csaló. történt ugyanis, hogy a Németországból behozott Passatot se íratta a saját nevére és az Astrát se, így lényegében a VW-t mi a német tulajtól vettük, ő meg az új gazdájának az én nevemről adta tovább az Opelt. én meg voltam olyan marha, hogy nem írtam rá a kilométeróra állást a szerződésre. ő meg visszatekerte az órát, 15ezerrel. 250-ről. 235-re. és eladta egy rendőrnek. aki meg kapásból visszavitte abba a szervizbe a kocsit, ahova mi is hordtuk és ahol a gázt beszerelték. ott meg elújságolták neki, hogy heló, januárban ebben a kocsiban 245ezer volt, most meg április van és 235. aznap, amikor felhívott az új tulaj, hogy merre időutazott a kocsi, történt még valami. az alig egy hónapja nálunk lévő Passat elejét lebontotta az én uram egy rendkívül gyors, ám annál figyelmetlenebb manőverrel. voltak már jobb napjaim...
szóval visszaolvasva a tavaly májusi gondolataimat, azt látom, hogy azt a posztot egy olyan ember írta, akinek "bejött az élet". ezt meg egy olyan, aki rohadtul nincs a helyén és egy megoldást lát: előbb-utóbb kézen fogja az urát és elindul megkeresni azt. a legnagyobb és legpozitívabb változás egyértelműen az, hogy már nem csak én akarok menni. és nem azért, mert az anyagi helyzetünk annyit változott volna. egyszerűen a hangulat változott, Magyarország változott. mi változtunk. írtam tavaly az arányokról. munkahelyi problémák mindenütt vannak. csalók mindenütt vannak. de nem mindegy, mennyire befolyásolják ezek a tényezők a mindennapokat. nincs tökéletes ország. de élhetőbb van.
érdekes, hogy mióta egyértelműen beszélünk arról, hogy egyszer majd elmegyünk, más szemmel nézem az országot. leltározok. bármerre járunk, osztályozok: ez hiányozna, az nem. furcsa így, kicsit "fentről" nézni a dolgokat. pedig ez pont olyan, mint otthagyni a "tizenhármat". elsirattam mert szerettem, de jó döntést hoztunk, és ez most is így van.
még egy gondolat. filóztam sokat, hogy nyilvánossá tegyem-e ezt a posztot. ha én lennék a főnököm, valószínűleg nem díjaznám. mert egy főnök természetesen másképp látja ezt az egész helyzetet. én azt gondolom, ha én vezetek egy céget, akkor néhány ember alkalmatlansága miatt nem kockáztatom a többi megélhetését. felelős vagyok értük. meg persze a saját megélhetésemért, családomért, mindazért, amit felépítettem. viszont én nem vagyok főnök. és jól is van ez így. csak bízni tudok benne, hogy jobbra fordul minden. de mi már döntöttünk."
és így, most, innen nézve, milyen jól is döntöttünk! :)
(nem emlékszem, mikor írtam ezt a posztot pontosan, de valószínűleg tavaly, tehát 2014 őszén születhetett. és mennyi szar jött még utána, amire álmunkban se gondoltunk...)
