#241 - mama

olvastam egy cikket a minap, elgondolkodtatott, eszembe juttatott sok-sok emléket.

mikor kicsik voltunk, egész nyáron a Farkas mamánál vagy a Farkas tatánál evett bennünket a fene. ők anyu szülei voltak, elváltak, még mielőtt mi megszülettünk volna. 

voltunk sokszor a Kovács mamáéknál is, de ott mindig csak ígéreteket kaptunk, hogy majd megyünk a strandra, ide, oda, aztán nem lett ezekből semmi. ráadásul ők sose jöttek el se egy anyák napi ünnepségre, se ballagásra, mindig volt valami kifogás. 

ezzel szemben a Farkas mama felpakolta a fél hűtőt, kamrát, minket és bringáztunk a strandra. akármikor mentünk, mindig kérdezte: mi legyen az ebéd? mi meg mindig paradicsomlevest és lekváros kalácsot kértünk. azóta se ettem olyan jót. főzte a lekvárt a kiskonyhában, felkötözte a szőlőt a spejzba, amiből télire fürtön lévő mazsola lett, kis kompótos tálkába töltögette a vaníliapudingot, ami mindig megbőrösödött... a nagyszobában a szalmazsákos ágy mindig olyan magasra volt beágyazva, hogy amikor beleugráltunk a dunnába, szinte elsüllyedtünk benne, a kisszobában a sarokban, a fotel mögötti padlóvázában buzogány volt és szárított cickafark, a folyosón meg lógtak a lopótökök. a Farkas mama olyan volt, hogy nem volt olyan hülyeség, amiben ne támogatott volna bennünket. csinált nekünk nejlonharisnyából lepkehálót, jött velünk kosarazni, fagyizni, mentünk piacra, temetőbe, határba, ami baromságot kitaláltunk, abban igyekezett partner lenni. két évig laktam nála, mikor elsős-másodikos voltam gimiben. akkor halt meg, '98-ban. elment reggel takarítani és nem jött haza többet. 

a Farkas tata ugyanez volt, csak pepitában. mindent kitalált ő is, hogy a kedvünkbe járjon. neki mindig voltak állatai, reggel-este kísérgettük a teheneket a határba/határból, szedtük a tojást a tyúkok alól, vágtuk a szecskát a birkáknak, ha paradicsom vagy paprika kellett, volt a kertben, kolbász a füstölőben, tejért meg a szembeszomszédba kellett menni, ahol akkora fekete tehén volt, amekkorát azóta se láttam. na meg ugye a tata iszonyú kiskutyái, mindig volt neki valami kis túltenyésztett/keverék pincsiszerű ocsmánysága, tele bolhával, amik persze az első nap felzabáltak bennünket. friss hús, ugye. a nagyszoba tele volt kincsekkel, őz-, tehén-, bárány-, kutya-, csikóbőrrel, matrjoska babával, világító szálú lámpával, az oroszoktól hozott/kapott mindenféle kacattal. ebéd után mentünk a szőlőbe, fürödtünk a beton kútgyűrűben, szaladgáltunk mezítláb a forró homokban, napszítta csontokat meg őznyomokat kutattunk, este meg, mikor már ki se látszottunk a szutyokból, belevágott mindannyiunkat a Wartburgba, aztán mentünk haza behajtani a teheneket. a második felesége, az Erzsi két utcával arrébb dolgozott egy vegyesboltban, abban a régifajta, padlós fajtában. mennyiszer volt, hogy szaladjatok el fiaim az Erzsihez gyufáért/patronért/málnáért(=tetszőleges ízű szörp)! persze mindig kaptunk valami cukrot is, hogy nekünk is megérje a bevásárlás.
aztán felnőttünk és valahogy megváltozott a kapcsolatunk, nem sokszor mentünk már, akkor is csak egy-egy napra. pár éve ő is elment. 

a Kovács mamával évek óta nem beszéltem, igazság szerint azt se tudom, hogy él-e még. amikor van egy olyan rokonod, akivel kizárólag azért van kapcsolatod, mert te keresed, látogatod, hívod, akkor egy idő után már nem lesz ilyen rokonod, mert egyszercsak már te is egyre kevesebbet keresed, látogatod, hívod, végül pedig egyáltalán nem. 

pár napja voltunk az Ikeában, kajáltunk és a mellettünk lévő asztalnál magyarok voltak. anyu, apu, gyerek és a nagymama. a kisfiú valamit magyarázott és egyszercsak mondta, hogy "mama". és én úgy elgondolkodtam rajta, mert nekem már évek óta nincs kinek mondani, nem is tudom, mikor ejtettem ki utoljára ezt a szót. 

úgy, hogy megszólítok vele valakit. 

#240 - szörp

kb. mióta kijöttünk, vadásszuk A szörpöt. az istennek se találtunk, a lengyel boltban is csak ilyen lötyedék van, ok, rá lehet fogni, hogy szörp, de hol van ez az Ágihoz meg a Piroskához... aztán nemrég vásároltunk egy olyan boltban, amit nézegettünk már korábban, de még nem próbáltuk ki. vettünk ezt, vettünk azt és vettünk két másfél literes narancslevet. itthon fel is bontottam hamarjában, megtöltöttem egy poharat, de színig, és le is húztam, legalábbis egy részét. na, ha még ittatok bűnrosszat! mire rájöttünk, hogy én bizony a tömény szörpibe hörpintettem bele. :D 
felhígítva ihatónak ítéltük, jobb, mint amiket eddig próbáltunk, de a fent említett pároshoz azért még ez is fényévekre van. de legalább van és iható. :)

#239 - munka a Caffe Neroban

legkedvesebb barátném mondásával élve mostanában olyan passzban vagyok, hogy még a bakmacska is kurva. 

de lássuk szépen, sorban!

14-én, hétfőn volt az első napom, a CN tréning centerében. kétnapos képzéssel kezdtünk, egy itteni születésű, török származású hapsi tartotta az okosságot. vicces volt, meg valamennyire érdekes is, bár itt is előadták a bullshitet, hogy micsoda családi hangulat, meg összetartás és közös bulik vannak, mi vagyunk a lelke az egésznek, blablabla... közben meg végig azon filóztam, hogy ha nem lenne szükségem a munkára, azért csak megkérdezném, hogy akkor miért a lehető legkevesebbet fizetik? mindegy, nem ez a lényeg. szóval vége lett az oktatásnak, csináltunk lattét, cappuccinot, amit akarsz, nekem totál kudarcélmény volt az egész, mert nem tudtam felgőzölni szép habosra a tejet, így aztán nyilván a végeredmény se lett olyan, amilyennek lennie kellett. erre jött a szerdai és csütörtöki nap, ahol továbbra is a kiokosításommal próbálkoztak, de már az üzletben. kaptam magam mellé egy Maestrot, egy olasz lányt, ő mutatott meg mindent. nagyon kis kedves és segítőkész, végre tudtam csinálni rendes habot, folyamatosan dicsérgetett, néhány vevőt is kiszolgáltam, de azért az megnyugtató volt, hogy végig ott van mellettem. majd eljött az első éles bevetés, a péntek. délután 2-re mentem, konkrétan bőgtem itthon előtte, annyira stresszeltem, hogy nekem ez nem fog menni. de végül ment, nem kellett újracsinálnom semmit, senki nem hozta vissza a kávéját, hogy ihatatlan, mindenki azt kapta, amit akart, sőt, kaptam egy vevői visszajelzést, hogy milyen ügyes voltam, ezt ma a menedzser meg is jegyezte. merthogy ma is dolgoztam, holnap lesz az első szabadnapom. 

ezek voltak eddig a tények, most jön az, hogy mit érzelgek ezzel az egésszel kapcsolatban. tudom, hogy egy hét alatt nem lehet megváltani a világot, na de csak lát az ember a szemével. szóval:
- azt mondták, 35 órát tudnak garantálni egy héten. mindezt 5 munkanappal. ehhez képest csak 1 off jár, a jövő heti beosztásomban is ez van. hétfőn dolgozok 5,5 órát, kedden 6,5-et, szerdán is, csütörtökön 7,5-et, péntek off, szombaton 4 órát, vasárnap 5,5-et. ebbe nyilván nem lehet beleszakadni, de nem erről volt szó és hiába dolgozok például csak 4 órát szombaton, az 10-14-ig van, vagyis pont el van baszva az egész nap. 
- arról volt szó, hogy h-p-ig 6:30-kor, szo-v 7:30-kor zárunk, nem is nagyon kell tovább ottmaradni. ehhez képest tegnap 9-kor végeztem, ok, ez volt az első nap és nem igazán tudtam még, hogy mit hova kell pakolni meg ilyenek, de akkor is. ráadásul nem is 6:30-kor zár a bolt, hanem 7-kor. és a legszebb, hogy nem fizetik a túlórát.
- nem érzem, hogy magabiztos lennék, hogy kényelmesen csinálnám, vagy egyáltalán, hogy érezném: jól csinálom. például a latte és a cappuccino között az a különbség, hogy az előbbin 1-1,5 cm tejhab van, az utóbbin 2-2,5. nahát én olyan gyönyörű 3 centis lattekat és 1 centis cappuccinokat csinálok, mint az álom. :D 
- a menedzser egy fiatal lengyel csaj. kedves, segítőkész, mikor aláírtuk a szerződést, mondta, hogy örül, hogy a csapatát erősítem, tényleg, egy rossz szavam nem lehet rá... de egyszerűen nem érzem jól magam a közelében. nem tudom megmagyarázni, hogy miért van, egyszerűen csak ezt/így érzem. 

tehát most (tényszerűen) az a helyzet, hogy sokkal kevesebbet dolgozok, mármint napi szinten lebontva, illetve fizikailag se megterhelő, a legnagyobb előnye pedig, hogy nem kell éjjel melózni és a városban bóklászni. plusz nem vagyok büdös, nem kell azt a retek sapkát hordani... szóval alapvetően nem rossz ez. de egyelőre nem érzem olyan hejjdejól magam. lehet, hogy ez később változni fog, ahogy majd magabiztosabb leszek és kialakul egyfajta csapatszellem a kollégákkal, de egyelőre nem az igazi. 

#238 - új karrier

szóval az úgy volt... hogy én azt mondtam, hogy amíg nem tudok szakmai melóra váltani, addig nem ugrálok, vendéglátáson belül felesleges is lenne, mindenhol ugyanaz van. aztán történt pár hete, hogy volt egy beszélgetésem a főnökkel, aminek az lett a vége, hogy nem bírtam abbahagyni a bőgést, haza kellett jönnöm. akkor eltört bennem valami és nálam ez úgy működik, hogy amíg békén hagynak, addig elviszem a hátamon egyedül az egész melóhelyet, de onnantól, hogy megpróbálnak megtörni, vége. csinálom, amíg muszáj, de a lehető leghamarabb lelépek. mint kiderült, a fő bibi az volt, hogy egyik reggel tartottak egy kis "közvéleménykutatást", vagyis arra kötelezték a crew-t, hogy írják le, ki az, aki szerintük rosszul dolgozik. és hát volt valaki, aki az én nevem is leírta. ezt később olyan csomagolásban adta a főnök a tudtomra, hogy nem dolgozok elég jól, nem mosolygok és látja rajtam, hogy nem vagyok boldog. a kis "besúgós" körkérdést természetesen letagadta. én viszont tudom, hogy jól csinálom, és ő is tudja. és engem ez borított ki, hogy nem a saját szemének hisz, hanem "valakinek"... aznap úgy bocsátott utamra, hogy ha itt akarok továbbra is dolgozni, akkor változtatnom kell. és akkor én úgy döntöttem, hogy változtatok. csak nem úgy, ahogy ő elképzelte. ha a FG-ba nem elég a munkám, majd elég lesz máshova. pont. 
ez az egész egy szombati napon történt, hétfőn akartam menni munkát keresni, de egy cuki kis tüszős mandulagyulladás ágyban tartott szinte egész héten. így maradt a következő hétfő, amikor volt egy értekezlet reggel, ahol csak megerősítést kaptam, hogy a dolgok olyan irányba mennek, amerre én már végképp nem akarok, ezért az értekezlet után "belevetettem magam" az álláskeresésbe. 
az egyik ötletem a Caffe Nero kávézólánc volt, a másik egy szendvicsező, a Pure. a Nero központi irodája a FG-tól pár perc sétára van, ott kezdtem, bevittem az önéletrajzom és ott rögtön volt is egy rövidebb interjú. onnan egy ígérettel jöttem el, miszerint küldenek majd egy e-mailt, amiben lesz egy link, mert online is jelentkeznem kell. hazafelé bementem a Pure-ba is, ott nem kérdeztek semmit, csak hogy be tudok-e menni másnap reggel próbaműszakra. be tudtam. salátákat, szendvicseket, wrapokat kellett összerakni. a munkát magát utálnám, de nyugi volt, csend és kedvező műszakbeosztás, állandó vasárnapi és mellé egy változó szabadnappal. el is vállaltam gyorsan. igenám, csakhogy közben megjött a link a Nerobol, amit miután megnyitottam, rögtön be is csuktam. aztán szerdán este rávettem magam, hogy kitöltsem a jelentkezési lapot. lényegében a punim szőrének fazonját nem kérdezték csak meg, minden mást viszont igen. aztán volt egy online szituációs teszt tizenpár kérdéssel, minden szitunál ki kellett választani a lehető legjobb és legrosszabb megoldást a megadottak közül. aztán csütörtökön reggel felhívtak, akkor volt egy telefonos interjú, majd egy újabb e-mail, amiben elküldték, hogy hol lenne a store, ahol dolgoznom kellene és egy időpont péntekre, személyes interjúra illetve próbaműszakra az üzletbe. mivel épp szabad voltam pénteken és a bolt is jó helyen van, ezért pozitív választ küldtem, örültek, hogy milyen rugalmas vagyok, várnak szeretettel. 
másfél órát töltöttem ott, egy cuki kis üzlet, kedves, kelet-európai akcentussal beszélő menendzser, 5 fős személyzet, 80%-ban helyi, visszatérő vevők, csend, nyugalom, békesség. pár asztalt leszedtem, pár bögrét elmosogattam, kiraktam néhány szelet csokit a polcra, aztán mondta is Anna, a menedzser, hogy ok, nem tart itt feleslegesen, felajánlja nekem a munkát. mondtam neki, hogy visszahívom még aznap, csak előtte Norbival is meg akartam beszélni. nem mintha beleszólna, de én szeretem megkérdezni őt. úgyis az a válasz, hogy csináld úgy, ahogy jónak látod. :D
szóval 14-én kezdek a Caffe Neroban, Maida Vale-ben. az első pozícióm barista on training lesz, ha sikerül, akkor utána barista, majd ha tovább akarok lépni, akkor shift leader, assistant manager és végül egy év után store manager. sajnos a fizetések nem olyan jók, most 6,70-nel kezdek, ami áprilistól felmegy az egységes minimálbér emelésnek köszönhetően 7,20-ra. nyilván érdemes lesz tanulni, mert minden egyes pozícióval emelkedik a fizetés is, de sajnos a menedzseri fizu is csak 18ezer font/év. 35 órás szerződések vannak, a műszakok reggel 6.30-tól 13.30-ig, illetve 13.00-tól 18.30-ig vannak, hétvégén pedig egy órával később van záróra. tehát végre normális, emberi időben fogok dolgozni, ezt várom a legjobban. :D
kíváncsi vagyok, hogy fogom magam érezni, nyilván nem egy nagy karrier ez se, de a FG-nál biztosan jobb lesz. a többit meg majd meglátjuk. Norbi is azt mondta: "nem az a cél, hogy újra vágó legyél, hanem hogy újra jól érezd magad." így legyen. :)

#237 - évforduló

Egy éve költöztünk Londonba. Az akkori bejegyzésemet azzal fejeztem be, hogy kíváncsi leszek, mit írok majd később, amikor már nem a nászutas időszakunkat éljük. Hát... van egy "rossz" hírem: még mindig azt éljük. :D

Sainsbury's collection 2015

Sainsbury's collection 2015

megyünk Camdenbe

sipkavásárlás 

Továbbra is Golders Greenben lakunk, szeretjük a lakást és a környéket is. Én még mindig az "öt srácnak" dolgozom a hamburgerezőben - de már nem sokáig. (Erről majd lesz egy külön poszt...) Június óta szinte kizárólag rendelést veszek fel és kasszázok. Így azért sokkal könnyebb dolgom van, nem kell egész nap szaladgálni és lesni a vendégeket, törölgetni utánuk az asztalokat, cserébe az egész műszakot végig kell mosolyogni, de valljuk be őszintén, ez azért lényegesen egyszerűbb feladat. Én, aki alapvetően nem szeretek emberekkel foglalkozni, egészen jól tolom ezt a customer service témát, olyan visszajelzéseket kapok a vevőktől, hogy néha csak pislogok. De azért nem olyan egyszerű elviselni őket, sokszor nehezemre esik kedvesnek lenni, van hogy azért, mert a vevő bunkó, van hogy azért, mert olyan buta, hogy az már idegesítő, és még ezer féle oka lehet, de azért mosolygok ezerrel, kitartóan. Igaz, van, hogy kínomban. :D A legnagyobb előnye amúgy kétséget kizáróan az ennek a fajta melónak, hogy a munkaidő lejártával kisétálok és elfelejtem az egészet másnap reggelig. Nem álmodok például határidőkkel, megoldatlan feladatokkal. Egyébként négy hirdetésre jelentkeztem próbaképpen eddig, egy volt ezek közül szakmai. Netes tartalmakhoz, rövid "vírusvideokhoz" kerestek embert, de a feltételek alapján túlképzett voltam, valószínűleg ez lehetett az egyik oka, hogy nem hívtak be. Kettőnél semmiféle releváns tapasztalatom nem volt, egynél pedig én rontottam el a jelentkezést, szóval eddig nem futottam be valami nagy karriert. Mondjuk, nem is törtem össze magam érte. :) Norbi most váltott munkahelyet, továbbra is eladóként dolgozik, viszont sokkal nyugodtabb légkörben, sokkal több fizetésért. Ő egyébként megtalálta ebben a munkában azt a pozitívumot, ami miatt úgy érzi, nem is feltétlen menne vissza vágni. Előmeneteli lehetősége lesz, jól érzi magát, a pénz is jó, szóval London új utat nyitott előtte.  

Még mindig sokat bóklászunk a városban, bőven van még látnivaló, mind a mai napig rengeteg meglepetés ér minket. Nem csak egy-egy épület, utcakép meglepő, az emberek, az események is azok. 

- Buszoztunk egyszer a Wembley stadionnál, épp vége lett egy meccsnek. Amennyire én értek a focihoz, azt tudom mondani, hogy kékek és pirosak játszottak egymás ellen. A következő sarkon pedig azt láttuk, hogy a "kétszínű" drukkerek egy pub kerthelységében egy asztalnál ülve, közösen iszogattak, nevetgéltek. (Tudom, az angol focihuligánok világhírűek. Voltak.) 

- Aztán máig meglepődök, pedig hozzászokhattam volna már, hogy vadidegenek csak úgy odaszólnak vagy összenevetünk valamin. Vidéken ez fokozottan érvényes, egyszer sétáltunk egy faluban és boldog-boldogtalan ránkköszönt, ránkmosolygott. 

- Az ügyintézés egyszerű, online szinte minden megoldható, mi eddig azt tapasztaltuk, hogy mindenki azon van, hogy minél hamarabb meg tudd oldani az ügyesbajos dolgaidat. Háromszor jártam eddig orvosnál, segítőkészek, türelmesek voltak, még akkor is, amikor vasárnap kellett bemennem az ügyeletre. 

- Mióta sikerült kicserélnem a bankkártyám, azóta a tömegközlekedés is egyszerűbb, nem kell az Oystert töltögetni, egyszerűen levonják a kártyáról az utazás díját és mindenki mehet, amerre lát. (Jó, tudom, ez most úgy hangzik, mint egy rossz reklám, miszerint mióta Hedendsoldersszel mosom a hajam, könnyebb az életem, és nincs többé hüvelygomba, csak gyönyörű haj... :D - de ha egyszer ez az igazság.) Ha autóval közlekedsz, az utakon előre kitáblázzák, hogy hol mérik a sebességet, sőt a konkrét szakasz fel is van festve. (Ettől függetlenül nyilván kaptunk már büntetést gyorshajtásért...) 

- Ha vásároltunk eddig valamit, amiről kiderült, hogy mégse kell, szó nélkül visszaadták a pénzt, ha két héten belül visszavittük a motyót. 

- Karácsonykor gyönyörű volt a város, álmomban se gondoltam, hogy így hangulatba jövök majd, igazság szerint inkább arra tippeltem, hogy december elejére már herótom lesz a sok dzsingülbellsztől, aztán mégsem így történt. Szép, nyugodt, hangulatos karácsonyunk volt, ajándékozás nélkül, a jelszó: mindenünk megvan. És mint ahogy tavalyelőtt, most sem maradtunk ajándék nélkül, a "szponzor" is ugyanaz volt, mint előző alkalommal. Történt, hogy cserepes fenyőt vettünk, amit Digger szomszédunk teraszán helyeztünk el karácsonyig. Ők viszont hazautaztak, ezért a főbérlőnket kellett megkérni, hogy nyissa ki a kaput, hogy lehozhassuk a fát. Még nézegettem is, hogy mi lehet az a nejlonzacskó a fa mellett, az eredeti csomagolásában. Mikor kibontottam, volt nagy meglepetés, hirtelen körbevigyorogtam a fejem, mert már láttam, hogy mégis lesz idén is ajándék a fa alatt. Hát ilyen szomszédaink vannak. :)

- Egyik alkalommal sétáltunk a Regent Streeten és valahonnan egy kórus hangjai ütötték meg a fülünket. Egy csokiboltból szállt az ének, egy férfi frakkban, cilinderben két nagyestélyis nővel adott koncertet a vásárlóknak. 

- A múzeumok elképesztőek, olyan kiállítási anyaggal, hogy csak tátjuk a szánkat. 

- A vidéki Anglia gyönyörű, minden legelő telepettyezve fehér barikákkal, és életemben először láttam tengarpartot óriási ködben, illetve közelgő dagályt. Álmomban se gondoltam volna, hogy ilyen piszok gyorsan "jön a víz". 

megmártóztunk Mallorcán

első út a bömbivel

ő is élvezte a karácsonyi sétát :D

Azért negatívumok is vannak, én például továbbra se szoktam meg a rengeteg eldobált szemét látványát, viszont örömmel tapasztalom, hogy ez szinte csak Londonra érvényes. Aztán itt is van parkolóőr, aki megbüntetett bennünket, mert nem tudta értelmezni a rendszámtáblát, de miután tisztáztuk, hogy mi történt, természetesen törölték a büntetést. Majd pár héttel később épp rajtakaptuk az emberünket, amint nyomtatja a büntetőcédulát, akkor Norbi elmagyarázta neki, hogy mi van odaírva és azt hogy kell leolvasni, azóta nincs gond. Nagyjából ennyi. Ja, és egyszer sírtam, mert telefonon nem tudtam elintézni egy ügyemet a bankkal és nagyon rosszul éreztem magam, hogy "ennyit se tudok". Apropó bank: mi az HSBC ügyfelei vagyunk, de sajnos az itteni fiókban még nem tudtak hiba nélkül megoldani semmit, ezért egy távolabbi fiókba járunk, ha akarunk valamit. Ezzel nagyjából be is tudom fejezni a negatívumok listáját. 

Kényelmesen élünk, nem luxusban, de mindent megengedhetünk magunknak, amire vágyunk. Nyilván ehhez az is kell, hogy a realitások talaján maradjunk, magyarul nem vágyunk Maybachra, Bahamákra, Armanira. Egyelőre... :)

Viszont voltunk nyaralni, vettünk autót, műszaki cikkeket, utazunk immár Londonon kívülre is. Csodálatos helyeken jártunk: Southend-on-Sea, Seven Sisters/Beachy Head, Roydon, Cambridge, St Albans... és még mennyi felfedeznivaló vár ránk. :) 

Tervek? Hát azok nincsenek. :D Nagyon gyorsan elszaladt ez az év, Puhacica is betöltötte a 4. életévét, immár nagykorú. :D Nemrég kezdtem el nyomkodni egy új szoftvert, majd ha magabiztosnak érzem magam benne, vele, akkor talán elkezdek jelentkezni szakmai melókra. De jobb lenne még egyet megtanulni, azzal már biztosabbra mennék. Norbi ugye most kezdett az új helyen, meglátjuk, milyen lesz, de eléggé úgy néz ki, hogy jó. :) Pár évig még Londonban maradunk, de érezzük a vidéki Anglia vonzását, előbb-utóbb valószínűleg engedni fogunk neki. :)

A blogról megismert barátokon, kedves ismerősökön kívül nem keressük magyarok társaságát. Az én munkahelyemen sok a hazánkfia, áskálódás viszont szerencsére nincs, jó a csapat, de nem járunk össze. Vagyis én nem járok össze velük, mert ők sokat buliznak együtt, nekem-nekünk viszont erre nincs igényünk, inkább elmegyünk kirándulni, mint bulizni. 

Kovács család I.

Kovács család II.

Decemberben voltunk otthon, én a 3. napon konkrétan azt mondtam, hogy gépre ülök és hazajövök. Csomó hivatalos ügyet kellett intéznünk, az ügyintézők, orvosok, asszisztensek kedvesek, segítőkészek voltak, nem ők tehetnek róla, hogy a rendszer maga minden, csak nem átlátható, egyértelmű. Illetve a drágaság volt az, amin ledöbbentem, mert az alig egy év alatt is rengeteget emelkedtek az árak. Szerencsére a hét elején gyorsan lezavartunk minden hivatalos tennivalót, aztán a hét vége már a családé, pihenésé volt. 

Jó volt hazajönni Londonba, de azért pár napig eléggé le voltam lombozva. Miért? Azért, mert elkeserít, hogy az embernek el kell mennie a saját hazájából, az országból, ahol felnőtt, mert nem tud normálisan élni. Nem, nem anyagilag értem, tudjátok, hogy nekünk nem volt ilyen jellegű problémánk - csak a legvégén. De elkeserít, hogy egy görcs az egész ország. Kedvetlenség, panaszkodás, bizonytalanság, a másikkal való foglalkozás, a fekete-fehérben gondolkodás, frusztráltság, türelmetlenség dől mindenhonnan. Hallgattuk a kocsiban a rádiót és az a kormányzati kampány ment, hogy ha legalább kettőt szülsz, akkor a gyerekeid segítőkészek, önzetlenek, jól teljesítők lesznek. Mert az egykék ugye... aki meg nem a női princípiumot teljesíti és nem szül unokákat, arról ne is beszéljünk... volt egy öregasszony, rámszólt a boltban, hogy nem állok elég közel a sorban előttem lévőhöz. Ismerjük a mondást: a jóhoz könnyű hozzászokni. És tényleg. Én megértem, ha valakinek ezek a problémák igazából nem problémák, ha megvan a saját buboréka, amiben jól érzi magát, de mi nem tudtunk buborékban élni, nem éreztük jól magunkat abban a közegben. Óriási az ellentét, és hiába hiányzik a család, vagy gondolunk néha romantikus nosztalgiával a kedvenc helyekre, utcákra, városokra, egyszerűen eszünkbe se jut visszamenni. Nincs miért. Bárki kérdezte, hogy vagyunk, mi újság, milyen itt az élet, csak azt tudtuk mondani, hogy nyugodt. 

Köszönjük, jól vagyunk!