olvastam egy cikket a minap, elgondolkodtatott, eszembe juttatott sok-sok emléket.
mikor kicsik voltunk, egész nyáron a Farkas mamánál vagy a Farkas tatánál evett bennünket a fene. ők anyu szülei voltak, elváltak, még mielőtt mi megszülettünk volna.
voltunk sokszor a Kovács mamáéknál is, de ott mindig csak ígéreteket kaptunk, hogy majd megyünk a strandra, ide, oda, aztán nem lett ezekből semmi. ráadásul ők sose jöttek el se egy anyák napi ünnepségre, se ballagásra, mindig volt valami kifogás.
ezzel szemben a Farkas mama felpakolta a fél hűtőt, kamrát, minket és bringáztunk a strandra. akármikor mentünk, mindig kérdezte: mi legyen az ebéd? mi meg mindig paradicsomlevest és lekváros kalácsot kértünk. azóta se ettem olyan jót. főzte a lekvárt a kiskonyhában, felkötözte a szőlőt a spejzba, amiből télire fürtön lévő mazsola lett, kis kompótos tálkába töltögette a vaníliapudingot, ami mindig megbőrösödött... a nagyszobában a szalmazsákos ágy mindig olyan magasra volt beágyazva, hogy amikor beleugráltunk a dunnába, szinte elsüllyedtünk benne, a kisszobában a sarokban, a fotel mögötti padlóvázában buzogány volt és szárított cickafark, a folyosón meg lógtak a lopótökök. a Farkas mama olyan volt, hogy nem volt olyan hülyeség, amiben ne támogatott volna bennünket. csinált nekünk nejlonharisnyából lepkehálót, jött velünk kosarazni, fagyizni, mentünk piacra, temetőbe, határba, ami baromságot kitaláltunk, abban igyekezett partner lenni. két évig laktam nála, mikor elsős-másodikos voltam gimiben. akkor halt meg, '98-ban. elment reggel takarítani és nem jött haza többet.
a Farkas tata ugyanez volt, csak pepitában. mindent kitalált ő is, hogy a kedvünkbe járjon. neki mindig voltak állatai, reggel-este kísérgettük a teheneket a határba/határból, szedtük a tojást a tyúkok alól, vágtuk a szecskát a birkáknak, ha paradicsom vagy paprika kellett, volt a kertben, kolbász a füstölőben, tejért meg a szembeszomszédba kellett menni, ahol akkora fekete tehén volt, amekkorát azóta se láttam. na meg ugye a tata iszonyú kiskutyái, mindig volt neki valami kis túltenyésztett/keverék pincsiszerű ocsmánysága, tele bolhával, amik persze az első nap felzabáltak bennünket. friss hús, ugye. a nagyszoba tele volt kincsekkel, őz-, tehén-, bárány-, kutya-, csikóbőrrel, matrjoska babával, világító szálú lámpával, az oroszoktól hozott/kapott mindenféle kacattal. ebéd után mentünk a szőlőbe, fürödtünk a beton kútgyűrűben, szaladgáltunk mezítláb a forró homokban, napszítta csontokat meg őznyomokat kutattunk, este meg, mikor már ki se látszottunk a szutyokból, belevágott mindannyiunkat a Wartburgba, aztán mentünk haza behajtani a teheneket. a második felesége, az Erzsi két utcával arrébb dolgozott egy vegyesboltban, abban a régifajta, padlós fajtában. mennyiszer volt, hogy szaladjatok el fiaim az Erzsihez gyufáért/patronért/málnáért(=tetszőleges ízű szörp)! persze mindig kaptunk valami cukrot is, hogy nekünk is megérje a bevásárlás.
aztán felnőttünk és valahogy megváltozott a kapcsolatunk, nem sokszor mentünk már, akkor is csak egy-egy napra. pár éve ő is elment.
a Kovács mamával évek óta nem beszéltem, igazság szerint azt se tudom, hogy él-e még. amikor van egy olyan rokonod, akivel kizárólag azért van kapcsolatod, mert te keresed, látogatod, hívod, akkor egy idő után már nem lesz ilyen rokonod, mert egyszercsak már te is egyre kevesebbet keresed, látogatod, hívod, végül pedig egyáltalán nem.
pár napja voltunk az Ikeában, kajáltunk és a mellettünk lévő asztalnál magyarok voltak. anyu, apu, gyerek és a nagymama. a kisfiú valamit magyarázott és egyszercsak mondta, hogy "mama". és én úgy elgondolkodtam rajta, mert nekem már évek óta nincs kinek mondani, nem is tudom, mikor ejtettem ki utoljára ezt a szót.
úgy, hogy megszólítok vele valakit.
No comments:
Post a Comment