#173 - pride

én Magyarországon nem különösebben foglalkoztam a Pride-dal, aki ismer, tudja, hogy nem azért, mert ne fogadnám el a melegeket, hanem épp azért, mert nekem annyira mindegy, ki hogy él, abszolút "egyenrangúként" (nem tudom okosabban kifejezni magam) gondolok rájuk. meg aztán az is hozzá tartozik a történethez, hogy nem voltam kíváncsi a buzizó egysejtűekre se, akik a felvonulást kísérték. aztán múlt héten, munkába menet belekeveredtem az események sűrűjébe. tudtam ugyan, hogy elterelés lesz, de nem néztem meg alaposan, hogy miért és hol, vagy félreértettem a tájékoztató e-mailt, lényeg a lényeg, le kellett szállnom a Baker street elején, mert a forgalom állt, nekem meg pontosan kellett érkeznem, szóval gyalog Covent Gardenig, hajrá. és akkor egyszer csak utolértem a menetet. először csak elkezdtem mosolyogni a bajszom alatt, aztán egy darabig mentem mellettük és csak vigyorogtam, mint valami hülyegyerek. olyan hangulat volt, amit el se tudtam előtte képzelni. az utcákon családok, zászlókat lengető idősek, gyerekek, sehol egy barom kötekedő, csak a zene, buli, öröm, tiszta giccs volt az egész. annyira, hogy mire az Oxford streethez értünk, a nagy vigyorgás közben azon kaptam magam, hogy folynak a könnyeim a napszemüveg mögül. tiszta bolond vagyok, de azt éreztem és ezen hatódtam könnyekig, hogy én tulajdonképpen ezt (is) hiányoltam mindig is Magyarországról, hogy mindenki "egyforma" legyen. hogy ne érje igazságtalanság az embert azért, mert szegény, zsidó, meleg, liberális, akármilyen. hogy ne legyenek ellendrukkerek, ha valakik nyilvánosan ünnepelnek valamit. hogy hagyjuk békén egymást, mindenki foglalkozzon a saját dolgával, és éljen úgy, ahogy neki jó. és ezt itt totál véletlenszerűen, váratlanul az arcomba kaptam. fantasztikus élmény volt.

itt értem utol őket

a "kék osztriga" csoport :)