#281 - apu

ez egy igen érdekes szó az életemben. nyilván volt apánk, aki megcsinált bennünket, de olyan, aki felnevelt volna, nem. '81-ben születtem, aztán Tompi '85-ben és végül Puniella '87-ben. akkor ment el apánk, na nem mintha addig otthon lett volna, de akkor lett hivatalos. új családot alapított, aztán őket is otthagyta. van egy féltestvérem, soha nem találkoztam vele, Évának hívják. aztán jóapánk megint arrébbállt és lett egy új babája, azzal is már a gyereket tervezték, csak közbeszólt az élet, vagyis ha pontos akarok lenni, akkor a halál. apánk 1996-ban meghalt, 36 éves volt. talán ez volt a szerencséje, akkor már úgy tudjuk, hogy nyomoztak utána, börtön várt volna rá. 
nekem ő olyan volt, mint egy utcabeli ismerős. nem ismertem igazán, így a halála se érintett meg jobban, mint bárkié, akivel időnként megáll az ember pár szóra.
szóval apánk. úgy nőtt fel, hogy Pistuka az egyszem aranytökű kisfiunk, kisgyerek korában már pálinkával kínálgatták, mindent megengedtek neki, így lett belőle alkoholista szobafestő, aki érzékeny volt a festékre és a mája a kettőt együtt nem bírta... kurvázott, sose volt otthon, vagy ha épp igen, akkor beállított egy komplett konyhaszék szettel, amit a házunkhoz közeli állomáson várakozó vagonból lopott el. (a székek azóta is megvannak. :D) az ágy alatt bujkált, mikor jöttek a rendőrök, anyu meg lehazudta a csillagokat is, hogy nem látta. a Farkas tatának különös szívfájdalma volt ez a házasság, rendőr létére kellett elnéznie a csibészségeket. amikor öcsémmel volt terhes anyu, a disznók, amiket tartottunk szanaszét rohangáltak a környéken, kitörtek az ólból, olyan éhesek voltak. anyu utolsó hónapos terhesként próbálta legalább a jeget felolvasztani, hogy inni tudjanak. 
kajánk az nekünk se sok volt, krumpli, liszt, zsír, hús nem annyira. sokszor kikaptam, mert állandóan az ablakban lógtam, hogy mikor jön már apu. anyu meg szerencsétlen azt se tudta, merre van, nemhogy mikor jön, nyilván egy idő után kinyíródott lelkileg és rajtam vezette le a feszkót. megértem, hogy miért tette és próbálom elfogadni, de nem könnyű még most sem, pedig én igazából ezekre a sztorikra nem emlékszem, csak a családi elmesélésekből tudom. (ez egyébként tök érdekes, viszonylag késői emlékeim vannak csak, ilyen 5-6 éves koromból például nem igazán emlékszem semmire. gondolom valamiféle védekező mechanizmus lehet, hogy lezártam ezt a részt.) 
állítólag a nevem is azért lett Erika, mert apánk aktuális kurváját úgy hívták. mégis, anyu szerelemből ment hozzá. jóképű volt, olasz divat szerint öltözött, dj-skedett a kecskeméti aranyhomok szállodában, a gyereket kimagyarázta az anyjából, nagydumás dzsigoló volt, anyut meg hiába figyelmeztette mindenki, ment a maga feje után, mint mindig én. van egy fénykép, pár hetes vagyok rajta, anyun nem is látszik, hogy szült, 19 se volt még, apánk fején is ott a büszke mosoly. mi lett volna, ha boldogan élnek... sose derül ki. mint ahogy egy csomó más sem. úgy szeretném tudni, hogy normális pillanataiban milyen volt, visszemenni a diszkó klubba kecskemétre, megnézni őket, milyenek voltak fiatalon, szerelmesen... hogy tényleg van-e bennünk egy-két vonó apánk felől, ha látnátok róla képet, eszetekbe se jutna, hogy nem cigány. Kovács nagyapánk még cigóbb, nem tudom, él-e még. 2x találkoztam vele, korán otthagyta ő is a családját. Kovács nagyanyánkkal tartottuk a kapcsolatot, hiába imádta a fiát, mindig anyunak adott igazat. aztán valahogy elmaradt a családnak ez a része. 7-8 éve nem jártam náluk és egy darabig hívogattam ugyan, de mindig csak én, ő sose keresett és az utolsó beszélgetésünk alkalmával azt mondtam neki, hogy amíg ő nem keres, én se fogom. ennek legalább 6 éve, azóta azt se tudom, élnek vagy halnak. apánk nővérével ugyanez a helyzet, amikor tizenpár éve terhes lett, azt is véletlenül tudtuk meg, akkor kivertem a balhét, hogy milyen elbaszott egy család ez, hogy születik egy gyerek és még csak nem is tudunk róla. öcsém lett a keresztapja. aztán ők is elmaradtak. pár éve Szegeden látta őket tesóm, azt mondta, hogy szerinte észrevették, de nem is köszöntek. legalább nem kell visszaköszönni. 

közben meg csak esz a fene, hogy él-e még a nagyanyánk, hogy ő az egyetlen, akitől megtudhatnék bármit is, nem mintha sok újdonság lenne, csak hogy meséljen a mama, az olyan jó, gyerekkoromban is szeretettem hallgatni a felnőtteket... de most megint én menjek, én tartsam össze a családot, és aztán megint nekem fájjon, hogy le se szarnak?
van, aki szeret, van, akit szerethetek, nem sokan vagyunk, de épp elegen.

csak úgy néha rámtör, hogy milyen lehet egy normális család. már ha van olyan egyáltalán...