milyenek is vagyunk? mondhatnám azt, hogy fogalmam sincs, de nem lenne teljesen igaz, van azért némi tapasztalatom. viszont sok női dolgot nem értek, nem értem a hisztit, a sértődést, a hízelgést, a megjátszást, a játszmákat, a sminket még a wc-re is, a tűsarkút, a trendeket és a követőit. az elnyomottságot és az eltűrést.
a minap volt nálunk egy vendég, egy tetőtől talpig ruhában lévő fiatal lány. csak a szemeit láttam. nagyon szép arca lehet, a tekintete nyílt volt és érdeklődő. mint egy gyereké. és a viselkedése is olyan volt. rákérdezett erre-arra, de olyan dolgokra, amik egy önálló felnőttnek egyértelműek, ha már legalább egyszer kilépett egyedül az utcára. szerintem ez a lány még az életben nem járt kíséret nélkül sehol. valahol nagyon sajnáltam. lehet, hogy ő nem érzi magát rosszul, én viszont azóta is gyakran gondolok rá, az életére. hogy milyen lehet. nem is értem.
van egy kolléganőm. egy cseh lány. arányos testalkatú. picit nagyobb a feneke az átlagnál. nem tudtam a nevét. az egyik fiú úgy írta le, tudod, az a lány, akinek nagy a segge. van egy olasz kolléganőm is, pici, nagy mellekkel, nagy fenékkel, karcsú derékkal, vékony bokával. egy másik férfi kollégám valamelyik nap kérdezte, hogy hívják azt a duci lányt, akivel be vagyok osztva. nem könnyű csinos nőnek lenni. nem könnyű egészséges énképpel rendelkezni. nem könnyű jól érezni magunkat a bőrünkben. főleg ha más nők is így gondolkodnak, mint a fent említett férfiak. hogy ha valaki kövér, az gusztustalan. hogy bújjon el és ne vegyen fel szoknyát. vagy fürdőruhát. bele se gondolnak, hogy nem mindenki azért kövér, mert zabál. vagy hogy mennyi munka van benne, hogy egy duci csaj elfogadja magát. hogy mondjuk beengedjen az ágyába egy férfit és közben ne azzal foglalkozzon, vajon a másik milyennek látja a testét. normális dolog a másikat az alakja alapján megítélni? egy átlagos testalkatú nőt kövérnek, daginak, hájasnak, nagyseggűnek titulálni, úgy, hogy közben Dávidot/Vénuszt azért nem feltétlen az ítélkezőről mintázták? nem is értem.
gyakran éjjel járok haza munkából. a város legfelkapottabb részében dolgozom, éjjel is nagy a nyüzsgés. szórakozók, szórakozok. sok tűsarkúban, miniben billegő, magát felnőttnek képzelő kislány, az arcukon könnyekkel elkent festék, lábukon kiszakadt harisnya, mind más és mégis olyan egyformák. ha tudnák, mennyit lehetnek még felnőttek, nem játszanák el tizenévesen, hogy azok. persze mi se tudtuk, mi is eljátszottuk. de talán nem ilyen komolyan. túl komoly ez a játék a cipőjükkel a kezükben, mezítláb ácsorgó tiniknek egy ekkora színpadon mint London. hol vannak a szüleik? nem is értem.
magamból kiindulva a világ legegyszerűbb teremtései a nők. sírnak, ha fáj valamijük és nevetnek, ha jókedvük van. megmondják, mit gondolnak, értik a viccet és nem félnek kérdezni. de nem minden nő ilyen. (és havonta pár napig én magam se vagyok ilyen. nem is értem.)
ő se érti, de próbál gyógyírt találni a hülyeségre. szerencsére nem sárkányfüvet kaptam. :)
eredeti megjelenés: 2015. 05. 06.
No comments:
Post a Comment