#68 - család vs külföld

Szentendre a hetedik város azok közül, ahol eddig éltem. Kiskunmajsán születtem, aztán Jánoshalmára költöztünk (anyu most is ott él), gimibe visszamentem Majsára, aztán két év Szeged, majd négy év Kaposvár. onnan felköltöztem Esztergomba, majd következett Pest és most a végén itt vagyunk. az albérleteket inkább meg se számolom. nekem ez a költözőmadár életmód természetes, mindig is mehetnékem volt. és mégis mindig az Alföldet tekintettem a bázisnak. bármi legyen is, oda mindig haza megyek. (persze más már így, hogy önálló életem van, másképp megyek haza, mint amikor a koliból jártam vissza hétvégenként.) van még egy-két ilyen hely, amihez kötődöm, de számomra az Alföld az igazi. ettől függetlenül szinte mindenütt jól tudom magam érezni, Szegedet nagyon szerettem és a 13. kerület is hiányzik olykor-olykor. a mindenhol jó, de a legjobb otthon című bölcsességet pedig mindig az aktuális albérletünkre vonatkoztatom. megvan még otthon a szobám, az íróasztalom 20 éve ugyanúgy néz ki, az üveglap alatt Sorrento látképével, mégis: otthonról hazajövök. 

jó messziről indultam... rágogatom magamban ezt a témát pár napja, de most csak kiköpöm. hétvégén találkoztunk az uram barátaival. egyiküket búcsúztattuk, vasárnap ment vissza Angliába. és ezen az ominózus zsúron hangzott el, hogy aki külföldre költözik, annak nem fontos a család. kétféle értelmezése is volt ennek a mondatnak. egyrészt, hogy aki elmegy, az ugye itthon hagyja anyját, apját, tehát a szülei nem fontosak neki, másrészt aki ugye utazgat meg él bele a világba, annak gyereke se lesz, így saját családot se tud alapítani. vagyis bárhonnan nézzük, a kivándorló sehonnai bitang ember. (ráadásul miután közöltem, hogy ha itthon maradok, akkor se szülök, egy lemondó "hijjjj" volt a válasz, meg egy legyintés. ja, jól esett.) aztán olvastam egy hozzászólást a napokban, miszerint aki a világ másik végére költözik, az olyan messzire megy, hogy kiírja magát Magyarországból, vagy valami hasonló faszság. na kérem. hát ugye akinek nem fontos a családja, azt nem is érdekli, mi van velük, nem látogatja őket, nem beszél velük, nem keresi őket. ezzel szemben mi szinte minden egyes hétvégén lent vagyunk Egomban, Norbi anyukájánál és tesóinál. ok, hozzánk ritkán megyünk, de egyrészt messzebb is van, másrészt meg én anyuval minden áldott nap beszélek. elvétve fordul elő, hogy kimarad egy-egy nap. ha nyaralunk vagy ő nyaral, konkrétan a fene megesz, hogy nem tudom felhívni. épp ma mondta, hogy ha elmegyünk, milyen furcsa lesz, hogy nem beszélünk majd minden nap. és tényleg, nagyon furcsa és eleinte nagyon rossz is lesz. de nem fogunk belehalni. és ha csak hétvégente beszélünk majd, attól még ugyanúgy fogjuk szeretni egymást és ugyanolyan fontos lesz a másik, mint most, hogy napi szinten telefonálunk. és fontos a húgom is, akivel kb. havonta egyszer skype-olunk csak, meg az öcsém is, akivel két-három hetente telefonálunk egymásnak. több száz/ezer kilométerre lakunk egymástól, de fel se merül bennem, hogy ne lennének fontosak számomra, csak azért, mert messze vannak. 

olyan könnyű ítélkezni, kiböffenteni nagy "bölcsességeket", miközben annyi szempont, annyi habitus, hozzáállás, akarás, vágy, cél és múlt van az emberekben! mikor értjük már meg, hogy nem mindenkinek jó az, ami nekünk jó? hogy mások másképp élik az életüket, más álmok hívják őket... hogy lehet opció az is, ha sose mozdulunk ki a szülővárosunkból és az is, ha a Nemzetközi Űrállomásig küzdjük fel magunkat... miközben a családunk biztos háttér, éljünk bárhol a világon. közhelyes leszek, de nem tudok mást írni: a szeretet tényleg határtalan. 

"Köztünk minden ember más, különös és sokfajta szokás.
De hogy éjjel mindenki álmodik, nagy bajt nem csinál hajnalig, 
ebben egyformák!"

eredeti megjelenés: 2014. 12. 10.