#99 - a vágásról

gondoltam, csak írok már pár sort arról, mit is csinálok, el ne felejtsem, mire újra géphez ülök. :)

az előzmények: kommunikáció-művelődésszervező szakon végeztem 2006-ban. tipikus büfészak, mentségemre szóljon, hogy ezt az egy szakpárt és egyetlen iskolát tüntettem fel a jelentkezési lapomon, vagyis nem az volt, hogy csak ide vettek fel. vagyis hát de, de nem azért, mert a többi helyről elutasítottak. előtte elvégeztem egy idegenvezető iskolát, ahol rengeteg művészettörténet óránk volt, ezek nagyban segítettek a későbbi művelődésszervező tanulmányaim során. ami így is olyan rohadt nehéz volt, csoda, hogy nem őszültem meg. :) a könnyebb szak a kommunikáció volt, de nem ezért szerettem jobban, hanem azért, mert itt felnőttekként, kollégákként kezeltek minket. rádiós szakirányon végeztem, két év gyakorlatom van műsorvezetésben, hírszerkesztésben, hírolvasásban. a főiskolának volt (van?) egy gyakorlórádiója, ezt csináltuk akkoriban a csoporttársaimmal. tényhangom van, mindig is a hír műfaja állt hozzám közelebb, a vicces beszélgetést meghagytam másoknak. aztán a diploma megszerzése után természetesen nem tudtam elhelyezkedni a médiában, így lettem sales-es. egy évig csináltam, szívből utáltam, de legalább megtanultam idegenekkel viszonylag határozottan és lazán kommunikálni. közben persze próbálkoztam a helyi tévénél hírszerkesztőként, de kicsi stábbal dolgoztak, a szerkik egyben műsort is vezettek, én meg abból nem kértem. aztán dolgoztam még fél évet egy pesti cégnél, egész nap excell táblákat töltögettem. erről csak annyit, hogy nem az volt a célom, hogy innen menjek nyugdíjba. és akkor megláttam egy hirdetést, a helyi tévébe kerestek technikai munkatársakat. én meg jelentkeztem, igaz, videovágó programot nem láttam előtte, de nem foglalkoztam vele. szerencsére ők se, fel is vettek, két hétig ültem a vágó mellett, minden mozdulatát sasoltam, jegyzeteltem. aztán elkezdtem híranyagokat, napi híradót vágni. egy évig ment ez. el se tudtam képzelni, hogy egyszer kreatív anyagokat is fogok tudni készíteni, de mint kiderült, tudok. nem mellesleg rátaláltam arra a munkára, amit életem végéig szeretnék csinálni. 

a folyamat: asztali pc-ken vágunk, Windows rendszeren. nyilván minél bivalyabb a gép, annál jobb. amin most dolgozom, abban nyolcmagos proci van, nyolc (vagy tizenhat) G memória, de egy háromkamerás full hd anyag fényelve, effektezve már akad rajta. de persze azért ez még  bőven jó. vágásra lett összerakva, nyolcszázezerbe kerül, még jó, hogy jó. :) tehát: sd kártyára forgatnak az operatőrök. beérkezik a nyersanyag, felmásoljuk a kártyák tartalmát, aztán ha valami egyszerűbb riport készül, akkor a szerkesztők leválogatják a hasznos megszólalásokat, írnak hozzá szöveget, hogy kerek legyen a sztori, ezt felnarrálják, mi vágók pedig nekiülünk, összerakjuk a riport vázát (narrációk és szinkronok a megfelelő sorrendben), majd a narrákat felvágóképezzük, alázenéljük. vágóképezésnél érdemes figyelni arra, hogy plánra plánt nem vágunk, svenkre ugyanolyan irányú svenket nem vágunk,hogy ne pont hangvágásra essen a képvágás, mert túl darabos lehet tőle az anyag... de ez se minden esetben igaz, érezni kell, mikor mi a jó megoldás. amikor ez megvan, akkor jön a fényelés, effektelés, atmoszféra beállítása. a fényelés azt jelenti, hogy a különböző felvételeket összehozzuk színben, kontrasztban... magyarul megpróbáljuk egységessé tenni. ami sötét, azt világosítjuk, ami kék/sárga, azt színhelyessé tesszük, már ha nincs annyira elcseszerintve, hogy nem lehet kijavítani. mint a photoshop, csak mozgóképen. (előfordul, hogy az operatőr csak megnyomja a gombot, de hogy a fehéregyensúly a helyén van-e, azzal már nem törődik. és részben igaza is van, mert egy normális forgatóstáb technikailag úgy néz ki, hogy van egy opcsi, egy technikus és egy külön hangász, vagyis ott az operatőrnek tényleg "csak" a gombot kell nyomni. meg képet komponálni, élességet állítani, megfelelő hátteret találni, stb., nálunk meg van az operatőr, aztán kalap-kabát.) ugyanez az effektekre is igaz, mindent szabad, ésszerű keretek között. a vágónak látnia kell, mi ízléses és mi nem az. a szerkesztő kérheti, hogy ilyen vagy olyan legyen az anyag, aztán ha ökörséget kér, a normálisabbal meg lehet beszélni, hogy szarul fog kinézni, amit kitalált, a hülye meg megcsináltatja, aztán mikor szembesül a hülyeséggel, akkor újravágatja. az ilyet nem szoktuk szeretni. aztán a vágóképekkel jó esetben rögzítenek hangot is, ez az atmo, amit úgy kell beállítani, hogy hallható legyen, de ne zavarja a hasznos szöveg megértését. mi ki szoktuk vágni egyébként a narrátor levegővételeit is, mert szerintünk csúnya amikor a nagy szörcsögéseket hallani lehet, de ezt a többség nem csinálja. lustaságból vagy mert szerintük természetellenes a duma levegő nélkül, ez egyéni ízlés kérdése. ja és még valami: a legritkább esetben fordul az elő, hogy a megfelelő mennyiségű nyersanyagot hozzák be forgatásról. vagy túlforgatják, ez a jobbik eset, mert tudsz válogatni, vagy kevés a kép, vagyis nem tudsz mit rávágni az anyagra. ilyenkor kell az archívumot elővenni és keresni valami megfelelő motyót.

aztán: ha mondjuk egy többkamerás felvételről van szó, akkor a beérkezett nyersanyagot groupoljuk, magyarul a képeket és a hangot összeszinkronizáljuk. ezután jönnek csak a szerkik és a tartalmi leválogatás. majd jövünk mi és képre vágjuk, azaz váltogatunk a kamerák képei között, attól függően, melyik a legjobb az adott szituációhoz. ez nem valami kreatív feladat (természetesen a rögzített nyersanyag vágásáról beszélek, élőben én soha nem vágtam, ott azért nagyon észnél kell lenni, igaz, sokkal szorosabb is az együttműködés a képvágó és a rendező között), a rendezőn múlik leginkább, mi sül ki az anyagból. tipikus példa erre a stúdiófelvételek többsége, egyes kamera (műsorvezető), kettes kamera (vendég), hármas kamera (totál). itt persze vannak különböző plánok, de ebbe nem mennék bele, mert sose érek a végére ennek a posztnak. akit érdekel, itt elolvashatja. de például egy realityt is forgathatnak több kamerával, itt azért hangsúlyosabb a vágó szerepe, sok múlik a kreativitásán, a dinamikáján. 

nálunk nincs külön hangmérnök, feliratozó, mindent mi csinálunk. jobb helyeken ezekre van szakember.

elvben elfogadott az a mondás, hogy egy hasznos perc megvágása egy órát igényel. ehhez képest volt olyan évad, hogy három huszonnégy perces adást vágtam egy héten. az azt jelenti, hogy ha tartjuk az egy perc egy óra ütemet, akkor napi nyolc órával számolva kilenc munkanapig tartott volna a folyamat az öt helyett. ott már megy a kaszabolás rendesen. :) 

végül nincs más dolgunk, mint exportálni. először egy megtekintő példányt, amit elküldünk a megrendelőnek és amit természetesen a főszerkesztőnk jóváhagyott. ez lehetőleg valami kisebb felbontású wmv, amit bármilyen gép le tud játszani. ha szerencsénk van és jól dolgoztunk, akkor nem kell javítani. ha nincs, akkor javítunk: képeket, narrációt cseréltetnek általában. ezután elmegy a megtekintő a tévébe is, az ottani átvevőszerkesztő is megnézi, ha bármilyen kép-, hang-, tartalmi hibát talál, akkor megírja (tipikus hiba, hogy a vágóképeken megjelenik valamilyen termék, egy pepsis pohár, sparos szatyor... ilyenkor kell blurozni, azaz kitakarni a logot, autók rendszámát, stb.) javítás után indul a végleges export az adott csatorna műszaki specifikációját követve. a kész fájlokat a gyártásvezető viszi el, miután felmásoltuk a megfelelő adathordozóra - mármint az adást, nem a gyártást. a szerkesztők törzslapot írnak, ebben benne van minden fontos adat az adott műsorról: címe, epizód száma, hossza (spotokkal, spotok nélkül), termékmegjelenítés snipe helye timecode szerint, stáb, vendégek, szponzorok... és ha mindent nagyon jól csináltunk, akkor nem maradt benne hiba és nem küldik vissza. 

az összegzés: szeretem a munkám. nekem olyan ez, mint egy kirakós. lényegében minden epizód egy játék. különböző elemekből kell összeraknom egy egészet és nagyrészt rajtam múlik, milyen lesz a végeredmény. szinte minden a vágóasztalon dől el. ez sokszor előny, sokszor meg hátrány. gyakran úgy állok egy-egy anyag előtt, hogy fogalmam sincs, mi lesz belőle. ez a legtöbb esetben inspiráló, a saját határaimat, korlátaimat próbálom megdönteni kreativitásban és időben is. viszont nagyon el lehet fáradni, ha sokáig csináljuk ugyanazt, abba belefásulunk. 130 babaetetős, bébiételes riport után már nem lehet kreatívnak lenni. most kell a szünet. 

eredeti megjelenés: 2015. 01. 20.