nagyon szegények voltunk. erre én nem emlékszem. anyu mesélte, hogy voltak telek, amikor egyetlen szobába kellett összerámolni mindent és mindenkit, mert csak azt tudta fűteni. hogy mit ettünk, az a kreativitásán múlt, szüksége is volt rá: krumpliból, zsírból és lisztből kellett gazdálkodnia. hárman vagyunk testvérek, "apu" időközben rájött, hogy neki jobb dolga is van, lelépett. öcsém pirospozsgás kisgyerek volt, állandóan úgy nézett ki, mint aki szaladgált és ettől felhevült. van egy fénykép, nefelejcset szorongat rajta, nyakig melegítőben. anyu mesélte, hogy nagyon meleg volt, de nem tudott rá lenge ruhát adni, mert nem volt normális, csak ez a pulóver. ovis voltam, magamra rántottam egy lavór vizet. a nadrágomat feltette a Vica néni a kályha felhajtott tetejére száradni. hogy, hogy nem, leégett a szára. anyu horgolt rá újat, nem volt pénz másikra. könyveink mindig voltak. és esti mese is. minden este. a mai napig imádok olvasni, érdekes, hogy a tesóim nem annyira. egyszer tologattuk a húgomat az udvaron és kiborítottuk a babakocsiból, épp jöttek a fogai. úgy esett, hogy beütötte a száját egy betonpadkába, vissza is csúsztak a már kint lévők az ínyébe. mégis neki van a legszebb fogsora hármunk közül. sose voltunk nyaralni. az osztálykirándulásokra mindig összespórolta anyu a pénzt, de más nem volt. a legtöbbször turkálóból öltöztünk. vagy a piacról. butik? ugyan már! évekig használtuk ugyanazt a hátizsákot, tolltartót. nem volt minden tanévkezdésnél új holmi. mi sose vásároltunk a sulibüfében. azt ettük, amit anyu csomagolt tízóraira. nyári szünetben kötelező volt dolgozni. napszám, gyár, ami épp akadt. aztán egy kicsit jobbra fordult a sorsunk.
az, hogy nekem diplomám lett, hogy mindhárman tanulhattunk, senki másnak nem köszönhetjük, csak anyunak. annak, hogy mindenről lemondott, hogy nekünk legyen. még ha kevés is, de legyen. az, hogy nekem most nem esik le a gyűrű az ujjamról a takarítástól, ezért van. mert volt már rosszabb. amikor leszakadt a derekam a földieper szedéstől, amikor le tudtam volna nyúzni a bőröm a rám száradt őszibarack szőrtől. mi sose kaptunk "nagy" ajándékot, nem vett nekünk senki se lakást, se autót, se nyaralást, semmit. amink van, azt saját magunknak köszönhetjük. illetve anyunak. hogy talpraesettnek, önállónak nevelt bennünket. sokat csúfoltak minket gyerekkorunkban a gazdagabb gyerekek, hogy csak ilyen cipőnk van, csak olyan kabátunk van. rosszul esett. most is rosszul esik, ha csúfolnak a jelenlegi munkám miatt. pedig akkor is tudtam és most is tudom, hogy ez nem az én szegénységi bizonyítványom. valószínűleg a gyerekkoromból ered, hogy igenis fontos nekem, ki vagyok. kivé váltam. hogy sikeres ember lettem. hogy lediplomáztam, elsőként a családban. hogy megengedhetek magamnak tengerparti nyaralást, ledtv-t, drága ruhákat, amellett, hogy tele van a szekrény ötszáz forintos trikókkal, turkás farmerrel, kínais dzsekivel. nekem fontos ez. megadom magamnak azt, amit gyerekként nem kaptam meg. nem azért viselkedek úgy, ahogy, mert másoknak akarok tetszeni, mások előtt felvágni. nem kifelé élek. magamnak. emlékezni akarok rá. ha már a gyerekkoromból nincs anyagi értelemben vett jó emlékem. mert másmilyen értelemben van. minden nehézség ellenére jó gyerekkorom volt. anyu tette azzá. nagyon szeret minket. mindennél jobban. ez a mi szerencsénk.
eredeti megjelenés: 2015. 05. 21.
No comments:
Post a Comment