az első gondolatom: ebből kellene tanítani a 20. századi történelmet. Szegedy-Maszák Marianne olyan alaposan és részletesen járja körül a családja múltját, a figurákat, a helyszíneket, hogy egy szemernyi kétség sem merült fel bennem az igazságtartalmát illetően.
naiv vagyok, ha elhiszem, hogy ezek az emberek konzervgyártással kezdték és jutottak el odáig, hogy Európa leggazdagabbjai közé küzdötték magukat? előítélet (ítélet?) azt mondani, hogy a zsidók ugyanúgy a vérükben hordozzák az üzleti érzéket, a pénzcsinálás tudományát száz és száz év óta, mint mi magyarok a pesszimizmusunkat, sírvavigadásunkat? mese lenne habbal, hogy nem csak maguknak kuporgatták a milliókat, hanem igyekeztek élhetővé tenni az alkalmazottaik mindennapjait is? nem hiszem. nem úgy voltak urak mint manapság. volt tartás, tisztelet, elhivatottság és felelősségtudat, na meg minden levél végén a "csókolom a kezét".
egy valamit nem sikerült eddig megértenem: miért nem menekültek, miért nem mentették az életüket, a vagyonukat? létezik ekkora felelősségtudat? ilyen hűség és akarás, ami felülír mindent? vagy szimplán tehetetlenek voltak? nem hitték, hogy velük is megtörténik, amin fél Európa már túl volt? ha van valaki, aki a sorsukat írja, milyen indulat vezette a kezét az 1940-es években? és mit gondolt azokról, akiket olyan gonosszá írt, ami ésszel felfoghatatlan?
napjaink történéseit nézve adódik a kérdés: miért nem tanulunk semmiből? az én-nekem-engem-enyém (f)elsőbbségéből az következik, hogy a saját sorsunkat kovácsoljuk. de a semmi kis sorsok egymásra hatása olyan messzire visz, amibe pillanatnyilag jobb bele se gondolni.
eredeti megjelenés: 2014. 08. 13.
No comments:
Post a Comment