#39 - gyerek

nem akarok gyereket. soha nem is akartam. még pillanatokra se kapott el az érzés, hogy dejólenne. az okok? hajjaj, reggelig sorolhatnám. na lássuk!

mi hárman vagyunk tesók, én vagyok a legidősebb. négy évvel utánam érkezett az öcsém, öttel a húgom. sokszor kellett anyunak segíteni, "a kicsikre" vigyázni. még ha nem is emlékszem úgy rá, hogy szörnyű lett volna vagy elviselhetetlen, nekem elég volt. nyilván nem miattuk, hanem miattam. 

el nem tudom képzelni, hogy van a hasamban egy másik ember. ez biztos hülyeség, senki nem szült még élient, mindenesetre nekem ez erős szki-fi fíling. 

fájdalom. szétrepedt puni, kirágott, megcsócsált, lógó mellek, kinyúlt, csíkos bőr. 

aztán a gyerek nem olyan, mint egy rádió. ha megunom, nem tudom kikapcsolni pár órára, napra, hétre... állandó figyelem, aggódás, készenlét, alárendeltség. 

túlaggódnám, agyonszeretném. nem tudnám jól szeretni. nem tudnám elengedni. emlékszem egy éjszakára, amikor Puniella felutazott Pestre a Real Madrid focimeccsre egy barátjával. most utánanéztem, ha minden igaz, ez 2005-ben történt. ő akkor volt 18 éves - de úgy rémlik, kisebbnek éreztem akkor. úgy volt megbeszélve, hogy az utolsó vonattal jönnek haza és mivel Halasról hajnalban nem lesz csatlakozás, a fiú anyukája megy át értük kocsival. hajnali 3-kor már az előszobában grasszáltam, hogy mikor jönnek már. mire hazaértek fél 7 körül, síkideg voltam, mert a srác anyja álmos volt és nem volt kedve átkocsikázni 20 km-t, ezért tesóméknak meg kellett várni az első vonatot. de a lényeg a lényeg: a húgom "csak" a tesóm, hát mennyire aggódnék a gyerekem miatt!

minden szart megvennék neki. mindenből a legjobbat, a legszebbet. hogy ne élje át soha, milyen az, hogy kicsúfolják, mert csóró. közben meg ezzel jól elkényeztetném, szóval sehogy se jó ez. 

nincs garancia arra, hogy apájával életünk végéig együtt maradunk. és nem tehetem meg a gyerekemmel, hogy apa nélkül, csonka családban neveljem fel. igaz, én is abban nőttem fel, aztán mégis itt vagyok, de talán nekem azért nem hiányzik a zapa, mert soha nem is volt, még akkor se, amikor igen. a másik fele pedig, hogy ha a gyereknevelésből adódó fáradtság, feszültség miatt mennénk szét az urammal, tutira nem tudnám nem hibáztatni a gyerekem. mert persze én lennék fáradt meg feszült, de részben miatta is történne mindez. szóval nem kockáztatok.  

én mélységesen tisztelem anyut azért, mert ránk áldozta az életét. semmi öröme nem volt neki soha, csak mi. nem volt nyaralni, nem járt szép ruhákban, nem voltak barátnői, nem volt neki semmije, csak a munka, a szegénység, a csalódások, meg mi. én ezt nem tudnám csinálni. nekem egy gyerek se ér annyit, hogy ekkora áldozatokat hozzak érte. 

aztán itt van az is, hogy milyen világot élünk. amit magam körül látok, az elborzaszt. hogy nem tudják vagy nem akarják a szülők kordában tartani a gyerekeiket, azt nem tudom, vagy csak nincs annyi eszük, amennyi egy prüntyőke felneveléséhez kell, esetleg félnek tőle, hogy majd nem szereti őket vagy nekiáll bőgni, de szörnyű a helyzet. mindent szabad, kivéve nemet mondani. olyan lelki terror alatt tartják a kis szarosok a szüleiket, hogy az valami hajmeresztő. és mivel mindent lehet, semmit sem tanulnak. nemrég olvastam, hogy milyen jó Kanadában, mert ott senki nem szól, ha a gyereket felállítod az asztalra mondjuk egy McDonald'sban. cipőben. hát nekem már attól elborul az agyam, mikor a bevásárlókocsiba beállítják a kölyköt! szaros cipővel, oda, ahova én majd legközelebb a vajat meg az almát rakom. volt szerencsénk tavaly több wellness hotelben is pihenni. na az is egy parádé volt. vacsora, svédasztal, anyu, apu eszik, a gyerek meg rohangál. és ordít, de mint a sakál. ja, a cipőt ott is felb@szták az asztalra, otthon is biztos ott tárolják. egy fiatal pár volt, akik nagyon szépen elmagyarázták a kislányuknak, hogy ez egy étterem, nem szabad evés közben kiabálni meg rohangálni. a kiscsaj ott is maradt velük, de a kistányérnyi szemeiből sütött az értetlenség, hogy ha nem szabad, akkor a többi 20 kismajom miért csináljhatja... de volt olyan is, hogy kérnünk kellett egy másik szobát, mert a szomszédban éppen beszélni tanult a gyerek, annyit tudott, hogy apa meg busz, de ezt a kettőt üzembiztosan. reggel 6-kor és este 11-kor. és bzmeg nem szólt hozzá senki! az meg csak szajkózta, hogy apabuszapabusz. (szerintem ha nem hördülne fel a nép, 10 szülőből 5 biztos bevallaná, hogy visszacsinálná ezt az egész gyerekvállalásosdit, ha tehetné.) vagy sétáltunk az utcán, utolértünk egy anyu-apu-kisgyerek-kisbicikli kombót. a szülőket kikerültük, de mivel a kölyök a szűk járdán cikkcakkban bringázott, sehogy nem tudtunk elmenni mellette. és nem szóltak rá, hogy édes gyerekem, engedd el a bácsit-nénit! anyu is szokott mesélni az oviban történtekről. én sokszor egyiket verném agyon a másikkal a helyében. sima ügy, hogy belerúgnak a daduska nénikbe vagy lehülyézik, lekurvázzák őket. és nem mondhatják nekik, hogy nem szabad, hanem az új pedagógiai elvek szerint el kell terelni a figyelmüket. hát én elterelném egy akkora fülessel, hogy menetet vágna a takony a nyakán. (nyilván nem bántanám őket, de a bicska nyílik a zsebemben, mikor ilyeneket látok/hallok.) szóval ennyi hülye között az én gyerekem tuti elveszne, mert én nem szeretném úgy nevelni, hogy törtető, másokat elnyomó kis harcimarci legyen. de ha széplelkűnek, becsületesnek nevelném, akkor mások taposnák el őt. 

aztán itt van még, hogy a gyerek hosszútávú befektetés. persze. mert hát azért szülném, hogy nyanyakoromban legyen, aki eltart. véletlenül se azért, hogy boldog, kiegyensúlyozott élete legyen, aminek mi is részesei vagyunk, egy ideig szorosan, később meg ahogy jól esik. nem. hanem hogy el ne fogyjon a nemzet meg a nyugdíj. hála az égnek, minket nem baszkurál egyik családtagunk se, hogy mikor lesz már gyerekünk. megteszi helyettük az állam, egyes pszichológusok és más hős anyák, mert szülnikellakinormálisnőazszülcsakaznemszülakiönzőéspszichésenbeteg.

szumma-szummárum: a méhem az enyém, azt csinálok vele, amit akarok. és minden nő azt csinál vele, amit akar. szüljön, ha jól esik, és ne szüljön, ha nem. és senki fölött ne ítélkezzenek az okosok az ezzel kapcsolatos döntése miatt. 

eredeti megjelenés: 2014. 10. 21.