oda meg úgy kerültem, hogy öcsém felhívott péntek este, miszerint van-e kedvem vele menni, mert a barátnőjének közbejött egy próbanap, így egyedül utazik. mondtam neki, hogy van, de mindenféle dolgunk lesz hétvégén, szóval nem megyek. de aztán Norbi azt mondta, hogy menjek, ha akarok, ő tartja a frontot. hát akkor jó, uzsgyi!
szombat reggel 8 körül indultunk, Nyíregyháza felé mentünk az autópályán. vele szerencsére nem találkoztunk, a rádióban mondták, hogy már korábban kiszórakozta magát. láttunk őzikéket, kócsagokat, útépítést, forgalom elterelést. a gps világát nem tudta, de pont egy lengyel kamion ment előttünk, mondta tesóm, hogy menjünk az után, nagy baj nem lehet. mondtam neki, hogy menjünk, addig végül is jó, amíg nem Moszkvába viszi a motyót. no, átléptük a határt, le is döbbentem rendesen, mert amíg nálunk olyan utakon mentünk, amik jóindulattal is inkább csak kövesútnak nevezhetők, a szlovák oldalon autópálya színvonalú sztráda fogadott minket. meg a rendőrök, akik azonnal ki is vettek minket a nem létező forgalomból, de végül csak a matricát meg a jogsit ellenőrizték. aztán a csoda kb. 20 km után megszűnt és ugyanolyan minőségű utakon haladtunk, mint itthon. Szlovákián gyorsan átszáguldottunk, közben hallgattuk a rádiót, amiben Merilinska Monroeról is beszéltek valamit, de már sose tudjuk meg, hogy mit.
Lengyelországban megálltunk tankolni, nyújtózkodni. kicsit meglepődtem az üzemanyagárakon, 5-600 forint egy liter gázolaj. igaz, viszonyítási alapom nincs, fogalmam sincs az átlagbérekről például.
a célállomás Mielec város volt, egy autócentrumba vittünk üléseket. mikor beértünk, mondta KisTamáska, hogy figyeljek, ha átmegyünk egy patak felett, onnan a 4. utca lesz balra. a 358-as számot keressük. igen ám, de ebben a városban nincsenek utcanévtáblák. csak házszámok. azok viszont olyan logikátlanul, hogy a 7-es után a 258-as következett. két utcával arrébb meg már a 620-as. megálltunk egy lepukkant konténer előtt, hogy biztos az az, mert valami autoizé volt kiírva. na, egy fogatlan öregasszony elmondta, hogy nem jó helyen vagyunk, menjünk erre meg arra. az nem nagyon érdekelte, hogy szart se ért tesóm abból, amit mondd, de végül azért csak megtaláltuk a célt. a főúton, amiről le se kellett volna kanyarodni. köszi! mire odaértünk, persze senkit se találtunk, öcsém telefonált, mondta, hogy magyarszki, aztán vártunk. úgy 5 perc múlva kijött a szemközti házból egy hapsi, odajött, megnézte a megrendelőlapot, konstatálta, hogy mi vagyunk mi, aztán mondta hogy moment és visszament a házba. na mondom, most hozza a kulcsot. aha! nem eszik ott olyan forrón a kását. emberünk kocsiba ült, elhajtott, újabb 5 perc múlva vissza, beparkolt az udvarra, majd kijött ugyan, de feltűnően várt valakire. hát, mit ad isten, meg is jött a főni makkoscipőben, egy nagy benga Mercedessel. a mai napig nem tudom, minek kellett elmenni szólni neki, miért nem lehetett telefonon felhívni, de nem ez volt velük az egyetlen furcsaság. a főnök úr biccenteni bírt üdvözlésképp, a srác leírt egy nagy ívet a karjával, hogy menjünk hátra, szóbeli kommunikáció nuku. hátul felhúztak egy ilyen nagy redőnyös ajtót, beálltunk egy raktárba, tesóm meg a srác elkezdtek kipakolni. a főni is odaállt vagy fél percre nézni őket, aztán visszament az irodába. mindezt egy büdös, megveszekedett szó nélkül. mikor végeztek a pakolással, Tompi mutatta a papírt, hogy alá kellene írni. a némajáték folytatódott, senki nem szólt egy árva szót se. csak mikor beszállt a kocsiba, akkor mondja nekem, hogy "de jót beszélgettünk!", na ott kitört belőlem is a röhögés, mert épp azt akartam mondani, hogy ezek nem valami pletykás népek. még ki se tolattunk, már húzta le az ember a redőnyt, azt hiszem, biccentett, de lehet, hogy csak rántott egyet a görcs a nyakán.
a szállást az ő ügyintézőjük ajánlotta, el lehet képzelni ezek után, hogy mi várt ránk. én nem vagyok egy nagyigényű, meleg legyen, víz meg csend, a többit megoldom. itt volt meleg is (annyira, hogy a fürdőben a padlófűtés égette a talpam) meg víz is, no csend az mondjuk nem, de még az se lett volna akkora baj. de menjünk sorban! szóval a motel egy autós szállás, lényegében egy benzinkúttal van egybeépítve, mögötte autómosó, előtte főút, igazi idilli környezet. éjjel 11-ig valami jókedvű társaság ordítozott alattunk, aludni azt nem annyira tudtam. aztán végre igen, de háromnegyed 4-kor harmonikaszóra riadtam. azt hittem, már reggel van és tesóm telefonja ébreszt, de nem, egy öreg hajléktalan mókus állt az ablak alá muzsikálni. öcsém felkelt, kiment az erkélyre, mondta neki, hogy hejj, meg sssss, de ez nem vezetett eredményre, így lement elhajtani. én csak annyit hallottam, hogy "nem érdekel, aludni akarunk". de ekkor már nagyon röhögtem. aztán meg még jobban, mert mikor Tompi feljött és kérdeztem, hogy mi volt, akkor mondta, hogy az, hogy ha itt tűz üt ki, itt döglünk meg, mert az egész kóceráj zárva van, recepciós sehol, villany leó, a benzinkút shopjába van egy kijárat, egyedül ott lehet kijutni a motelből. na fasza. próbáljunk meg aludni még 6-ig egy kicsit. nekem persze nem sikerült, helyette lekáromkodtam még a csillagokat is az égről.
így jött el a reggel, a terv az volt, hogy 6-kor kelünk, 7-kor indulunk, irány Krakkó, aztán meg spuri haza a Tátrán keresztül. a recepció és az egész motel természetesen még mindig zárva volt, a kutas nem beszélt angolul egy szót se, de elmutogatta, hogy 8-kor nyitnak. hát bzmeg, köszi, azt meg kell várni, mert este nem fizettünk, meg számlát is kellett kérni. hát addig mi legyen, mi legyen, menjünk, nézzük meg Mielecet. tesóm mondta, hogy van a közelben egy tó, nézzük meg azt. nézzük! mivel a gps nem tért magához, meg kellett állnunk, akkor mondja öcsém, hogy még jó, hogy nem mentünk oda a tóhoz, mert az egy kórház. hát, tényleg jó. bár ha más nem, maximum befeküdtünk volna oda is egy kicsit. :D na de van a tó helyett park, nézzük meg azt. nézzük! vasárnap reggel 7-kor, amikor minden jóérzésű ember az igazak álmát alussza, mi egy parkban bóklásztunk egy Jánoshalma jellegű kisvárosban. de legalább a park szép volt. láttunk mókust meg egy kukázó embert, aztán kalap, kabát. a frissítő reggeli séta után megcsodáltuk még a templomot, majd 8-ra visszatértünk a motelba, ami még mindig zárva volt. mint kiderült, vasárnap 9-kor nyit. na bzmeg. szerencsére valami konyhásnéni félék már kávézgattak bent, nekik mutogattuk el kézzel lábbal, hogy nekünk most azonnal el kell indulnunk. az egyik felhívta a recepcióst, aki 20 perc múlva meg is érkezett, így gyorsan elintézte tesóm az elintéznivalókat és már indulhattunk is Krakkóba.
amíg utazunk, addig leírom, milyennek láttam Lengyelországot. először is, számomra nagyon északi. nem voltam még soha Svédországban, de azt képzelem ilyesminek. gyönyörű faházak, régiek és újak, de inkább régiek.
régi, lakatlan faház, gondozott udvarral
az ablakokban ódivatú csipkefüggönnyel, kis edényekben virágokkal, gyönyörűen rendben tartott kertekkel és kertitörpékkel. de milyenekkel! a hagyományos mellett láttam vaddisznót, gólyát, kutyát, sőt, egy ház udvarán t-rexet és egyéb dinoszauruszokat. illetve fából épített mini szélmalmokat, ezek nagyon szépek, igazi kézműves munkák. a házak mögött hatalmas, öreg pajták állnak, amik a mai napig használatban vannak, itt-ott beláttam, az autót tárolják bennük, lényegében garázsként funkcionálnak. aztán ami másodjára szemet szúrt, hogy eszméletlen rendezett és tiszta minden. azok a telkek is, amiknek a gazdái szemmel láthatóan nem valami jómódúak, de ott nincs összedobálva a vas, meg a rozoga ólajtó meg a tököm tudja mi az udvaron. az utak mentén se láttam nejlonzacskót lobogni a fákra akadva és Krakkó is nagyon tiszta város. pedig boldog-boldogtalan dohányzik, de még a csikkeket se dobálják el. aztán: olvastam, tanultuk, a lengyelek nagyon vallásosak. és tényleg. ahol falun vitt át az utunk, vagy a templomba mentek a népek, vagy onnan jöttek. és a templomok! nincs két egyforma. a szoci kockától a fa héttornyosig mindenfélét látni. megállapításaim még: rengeteg a tehén. forgalom vasárnap semmi. bármerre mentünk vidéken, folyamatosan azt éreztem, hogy ez egy szegény ország. valahogy a tisztes szegénység jutott róla eszembe, mint az öreg faházikókról. és nagyon sok az idős ember. Krakkó persze más. nagyváros, sokféle ember, szín, hangulat. mennyei finom csokikat készítenek, a mézsörük nagydíjas, de szó szerint.
a barna és a szőke
Krakkó: a parkolós bácsi magyarul beszélt. minimálisat, de annyi épp elég volt ahhoz, hogy fizetni tudjunk. az óvárosban rengeteg ember, minden a turizmusra épül. tiszta, rendezett, átlátható és nagyon szép. a késői indulás miatt nem sok időnk volt, körbeszaladtunk, benéztünk ide, bementünk oda, de így is bóklásztunk vagy két órát. persze két hét se lenne rá elég, de nagyon örülök, hogy mindezt láthattam.
hazafelé aztán pikk-pakk átsuhantunk a lengyel-szlovák határon, lényegében úgy, hogy csak Szlovákiában vettük észre, hogy hol is vagyunk. az mondjuk feltűnő volt, hogy elhaladtunk egy kisbusz mellett, amiből katona/vadász formájú emberek nézegettek távcsővel előre meg hátra, de eszünkbe se jutott, hogy ők határőrök lennének, vagy valami hivatalos emberek. de ha már így jártunk, betértünk Niznában egy útszéli vendéglőbe, becsaptunk egy-egy kofolát, meg kértünk valami szlovák specialitást. az étlapon angolul sweet pasta volt meg poppy seed és walnut, na mondom, ezt ismerjük, szeretjük, nagy baj nem lehet. ki is hoztak egy-egy tál mákos-diós nudlit, ami nem volt rossz, de valami furcsa volt vele. ecseteltem is tesómnak, hogy leszűrhették volna jobban is a tésztát, mert van vagy másfél deci forróvíz a tál alján. mire elkezd röhögni, hogy az nem víz, hanem vaj, mert a szlovákok mindenre olvasztott vajat tesznek. hát, jól van, egészségükre. erre ő is maga elé veszi a tányérkáját, kevergeti a mákot meg a diót a tetején, aztán egyszer csak hopp, beleakad a villája valami csomócskába. azt mondja, mi ez? valami puding? hát úgy röhögtem, mert lófaszt puding volt, hanem a vaj. csak épp nem olvadt el. :D aztán még sikeresen beindítottam a riasztót a kocsiban, mert ki kellett mennem a kabátomért, olyan hideg volt bent az étteremben. szegények észre is vették magukat, mert raktak fát a kályhába és az ajtót is becsukták. szóval mire elindultunk, egész elviselhető volt a hőmérséklet.
a Tátrán keresztül jöttünk haza, ami biztos gyönyörű, csak mire odaértünk, teljesen besötétedett, így semmit se láttunk belőle. Donovaly viszont úgy néz ki, mint egy karácsonyfa, már most. rengeteg girland, lámpafüzér, csillivilli biszbasz van kiakasztva a szállodák homlokzatára. hangulatos lehet síszezonban. útközben folyamatosan kapcsolgattuk a rádiót, hátha elkapunk valami nemzetközi számot is a helyi slágereken kívül, de végül már elénekeltünk mindent, mint az eszetlenek. a hírekben beszéltek többek között az americki presidentről, ez azt hiszem az AntennaRock FM-en volt.
végül olyan fél 8 körül léptük át a magyar határt Hontnál. volt még egy hatalmas baleset Szendehelyen, 2 kocsi frontálisan ütközött és még 4 beléjük csúszott, emiatt várakoztunk is egy negyed órát. közben felhívtam anyut, hogy egyben megérkeztünk, de itt már annyira végem volt, hogy szerintem semmit nem értett a mondókámból. ugyanis rajtam a halálos fáradtság úgy jön ki, hogy rám jön a röhögés. de ilyenkor már mindenen tudok vinnyogva, könnyezve nevetni. hát a beszámolóm közepén is rám tört egy ilyen roham, de olyan, hogy a végén már beszélni se tudtam. :D le is tettük gyorsan, hogy majd másnap megbeszélünk mindent.
vidámság ide, vidámság oda, azért nagyon vártam már, hogy vízszintesbe kerüljek, de megérte elmenni, nagyon jó élmény volt, special thanks KisTamáskának, mert nélküle ez a program nem jöhetett volna létre!
eredeti megjelenés: 2014. 11. 12.
No comments:
Post a Comment